Enyém lett az autók” Ezüst fülbevalója, Swarovski kristállyal megspékelve”!

Bár gyerekkoromban éltem haltam értük, de később tinédzser éveim alatt teljesen kikerült a látókörömből az autó téma. Nem tudom pontosan miért, illetve sok-sok oka van egyszerre és nem tudnék egyet megnevezni, ami egyértelműen elvezetett eddig a kisebb pálfordulásig. Először is ott van az, hogy már a korosztályom nagy részének autója van és keni vágja a témát, én pedig mivel csak felületesen érdeklődök irántuk eléggé el vagyok maradva, ezáltal egy olyan témáról beszélünk, amihez nem értek, tehát ne is szóljak bele. Tiszta sor, eszemben sincs. A másik, hogy valahogy engem a mai autók már nem fognak meg. Gyerekkoromban szinte minden úton levő modellt ismertem névvel együtt és nagyon szerettem ezeket nézegetni, ha tudtam beülni. De később ez valahogy megváltozott. Mára már nem készülnek olyan – számomra – izgalmas modellek, mint annak idején. Minden olyan csodásan meg van tervezve, szinte már-már szobrászati mesterművek, de engem ez már nem köt le, hiányzik belőlük az az életérzés, ami a régi autókban megvolt. Ha beülsz egy ötvenes-hatvanas években készült autóba szinte beszél hozzád, hogy milyen pózba vágd magadat, milyen pólót vegyél és hogy azonnal dobd fel a napszemcsidet is hozzá. Manapság ezt nem érzem, beülök egy mérnöki csodába, de ott úgy érzem magam mint egy szimpla utas, nem úgy, mint aki éppen valami különleges kalandban vesz részt.

Sajnos ez van, a mai mérnöki megoldások valahogy nem jönnek át számomra, legyen szó akár az itt tárgyalt autókról, akár az építészetről. Igazából sokáig szunnyadt bennem a téma iránti vágy azért is, mert jogsi nélkül sok értelme nem volt autó vásárlási tervekkel foglalkoznom, legalábbis nem láttam szükségét és elég távolinak is tűnt, hogy őszinte legyek. A legjobban az dobott fel, amikor pár barátommal együtt elmentünk egy tavaszi napon, hogy elkezdjük a tanfolyamot, amelynek a végén ott várt a jogosítvány. Igen hosszúra nyúlt mindez számomra. Rá kellett jöjjek elég hamar, hogy engem mindez nem köt le, hogy az autók bár szépek s egész gyerekkoromat meghatározták, most mégsem akarnak olyan szívélyesen befogadni maguk közé és én sem igazán töröm magamat mindezért. Igazából tényleg mindenki jogsit szerzett akkoriban és ezzel egy idő után már nem is érdekelt annyira a dolog. Eleinte izgi volt, hogy egy szűk körben mozogtunk, akiknek mindez már megvolt, de aztán mindez megváltozott és már engem sem érdekelt annyira a dolog. Annyira ugyanis sosem voltam rászorulva, hogy vezessek, előbb a kisvárosi lét majd később épp a fővárosi tömegközlekedés tette lehetőé azt, hogy ne érezzem feltétlen szükségét annak, hogy volán mögé üljek. És persze sokszor kellemesebb lett volna, hogyha el tudom intézni a dolgaimat gyorsan és gördülékenyen az autónak köszönhetően, már annyira hozzászoktam ahhoz, hogy megvagyok nélküle is, hogy itt sem éreztem feltétlen késztetést az iránt, hogy emiatt most hosszú órákat töltsek el a kocsimban… Ami ráadásul ugye nem is volt, ez már két nyomós indok ez ellen.

Egész idő alatt azonban egyvalami megmaradt. A szerelem a régi amerikai autók iránt! Ez már egészen kiskorom óta megvolt, azonban idővel lanyhult a már kifejtett okok miatt. Aztán jött a Szellemirtók című film, ahol egy 1959-es Cadillac DeVille segítette a főhősöket a munkában. Mind a film, mind az autó teljesen magával ragadott. Áradt belőle a fent már említett életérzés, ami egészen más dimenzióba emeli az autózást. El is kezdtem nézegetni, hogy vajon milyen áron lehet hozzájutni egy ilyen autóhoz idehaza. Az egyértelmű volt, hogy nem lesz túl nagy piaca a kontinensen, ezért az anyaországot kell jól átfésülni hirdetések után. Azt azért hozzá kell tenni, hogy nem éreztem magamat túl nagy biztonságban a tekintetben, hogy az üzlethez találni fogok megfelelő hirdetést, ahol tényleg jó állapotú autót kapok vagy esetleg bármi olyat, ami miatt úgy érzem: ezt most le kell csapnom. Itt már kezdtem érezni, hogy talán ideje dobnom a vezetésről alkotott egyedi véleményemet és koncentrálnom arra, hogy meg kell szereznem a kocsit, bármi is legyen a módja. Szerencsére sok hirdetést találtam, ami ilyen jellegű autót hirdetett. De nem tudtam, hogy mennyire bízhatok meg a távolból jött infóknak, elvégre igen könnyű egy kicsit jobbnak hazudni a termékedet, mint amilyen állapotban az valójában van. Mindenesetre tudtam, hogy nincs kecmec, be kell vállalnom a betli eshetőségét is, ráadásul mindezek mellett úgyis azt terveztem, hogy pár a témában érdekelt haverral közösen újítjuk fel és nézzük át ha megjön, szóval ezzel sem lett volna akkora gond. A pénz itt már nyilván másképp számított, tudtam, hogy nem olcsó mulatságra jelentkeztem ezzel be. Így aztán megegyeztünk abban, hogy melyik kocsit rendelem meg és így is lett. Egy 1959-es kocsi lett az, pont mint a filmben. Hihetetlenül örültem, mondanom sem kell! Megszereztem az autóvilág Swarovski ezüst fülbevalóját és ha ez nem lenne elég mindezt kristállyal!

Az ezután megkezdődött átalakítás már igen jó hangulatban telt ennek köszönhetően, bár sajnos viszonylag sok olyan hiba derült ki az autóról, amit természetesen előzetesen nem közöltek velem, de hát ez van, mint mondtam fel voltam készülve arra, hogy lesz a dologban egy kis trükközés. Azonban minden nehézség ellenére akárhányszor csak benéztem este a garázsba hihetetlen boldogság és öröm fogott el! Olyasmi, ami megérte a sok szenvedést, beölt órát és pénzt! Ez az autó voltam én, ami tökéletesen reprezentálta mindazt, amit az életről gondolok, nem akartam, hogy akár csak a legkisebb módon is hiányérzetem legyen az elvégzett munkánkkal szemben. Ezért aztán igyekeztem minden erőmet arra összpontosítani, hogy ha már elkezdtük a melót fejezzük be minél eredményesebben, ugyanis a többiek lelkesedése már kezdett lankadni idő közben. Ezt persze nem hagyhattam, valahogyan muszáj volt feltüzelnem őket, hogy a végére még maradjon erőnk. Közel volt már a cél!

Összesen öt hetet vett végül igénybe a munka és a haverok annyit segítettek, hogy igazából nem tudom, képes leszek-e mindezt megfelelő módon meghálálni. Szinte hihetetlen, hogy mi munkát tettek ebbe az egészbe és azt hiszem ezért örök köszönettel tartozok nekik! Ami engem illet, jelenleg élvezem, hogy az életembe bekerült egy Cadillac. Bár korábban nem vezettem sokat (és a fogyasztásnak köszönhetően most is inkább élményeket szerzek vele magamnak és másoknak, semmint ténylegesen ezzel járnék mindenhova), de most amilyen gyakran csak tudok kimegyek az utakra körözni egyet. Hihetetlen érzés! Azt hiszem ez egy olyan vágy beteljesülése volt, ami nagyon sokat változtatott az életemen és hihetetlenül hálás vagyok azért, hogy mindez velem történt meg! Ha érdekel egy hasonló történet két keréken kérlek, olvasd el ezt a bejegyzésünket is!